Elég egy egymásra vetett pillantás...

Most rá jöttem, hogy tényleg könnyebb mondani mindent, de ha már meg próbálsz így cselekedni, akkor nagyon oda kell figyelni, mert egy apró kis hiba és visszazuhansz a reménytelenségbe. Megpróbáltam túllépni rajta elfelejtetni, de elég volt egy pillantás és kész, amit már addig felépítettem összeomlott. És újból visszatért az a rengeteg akkor szép, de már mára fájdalmas emlék... Bár ne így történt volna és akkor esetleg már sikerült volna tovább lépnem rajta úgy, ahogy ő tette. Remélem, ti nem kerültök ennyire rossz helyzetbe, ahogy most én vagy. De ha esetleg mégis  akkor kívánok nektek is egy olyan személyt aki mellettetek van úgy ahogy mellettem is van egy csodálatos barátnő. Csodálkoztam is hogy most egy olyan személy segít nekem, akit nem rég ismertem meg, de már olyan, mint ha ezer éve ismerném és nagyon köszönöm neki hogy mellettem van. Hát a mai bejegyzésem csak ilyen rövidre sikerült... 

‎

... Amikor mindenben őt látod csak, s bánatodra a vigaszt nem találod. Amikor egy szerelmes dal megsirat, és az életben nem látsz semmi vidámat. Amikor mással látod őt kézen fogva, s te a földre nézel, sírásodat elfojtva. Amikor szemedben könnyek égnek, és a "jól vagy?" Kérdésre, "igen!"a válaszod. Amikor az éjjel forgolódsz az ágyon, próbálod a szívedet kényszeríteni: ne fájjon! Akkor tudod meg milyen: valakit várni, ki úgy sem jön többé!

Jó ha tudod hogy számíthatsz valakire ^^

Rám a barátaim bármikor számíthatnak és ezt remélem hogy tudják is, de tudom hogy én is számíthatok rájuk ha bajban vagyok.  De rám tényleg bármikor számíthatnak. Viszont az nagyon rosszul esik  hogy amikor segítek valakinek és tényleg sok időt rá szánok bár ez alap dolog... nah szóval engem most kicsit az bántott mikor segítettem az egy barátomnak és tényleg ott voltom vele míg szüksége volt arra hogy meghallgassák. De mióta így sikerült túltenni magát. És már tényleg nagyon jól érzi magát  szerencsére (:  viszont azóta engem nem is keres. Így most úgy érzem magam mit egy papírzsepi... elég viccesen hangzik >< de hát sikeresen "belém fújta az orrát" és aztán mint egy már értéktelen dolgot eldobott magától. Viszont én nem tudok ezért haragudni rá csak rosszul esett bízok benne hogy majd eszébe jutok és jelentkezik...De addig is rám bármikor számíthat. (:   

‎"Gyakran érezzük, hogy a barátaink eltávolodnak. Mégis mikor szükségünk van rájuk, észre sem vesszük, már a kezünket fogják." ♥

idézetekkel szemléltetem azt, hogy mit érzek.

‎‎‎"Jó néha sötétben a holdat nézni, hosszan egy távoli csillagot igézni.

Jó néha fázni, semmin elmélázni, tavaszi esőben olykor bringázni,

 tele szájjal enni, hangosan szeretni.
Jó néha magamat csak úgy elnevetni, sírni, ha fáj,

remegni, ha félek, olyan jó néha érezni, hogy élek." *-*

Mindannyiunk életében van egy elmondhatatlan titok

Egy elérhetetlen álom, és egy felejthetetlen szerelem.

‎

"Visz az út, de nem tudod merre mész,

Visz az út, mert mindig van remény.
Sohase mondd azt, hogy feladnád,
Hisz mindig várnak rád.
Álmodozó! Úgyis felébredsz,
Mindig menekülsz, vagy eltévedsz.
Nem érted, csak kérded: Ó mondd, ez mért van így?"

A herceg aki csak úgy kisétált az életemből....

Volt egy fiú az életembe, nem rég lett vége a kapcsolatunknak. Bár nem volt nagyon hosszú az az idő amit együtt töltöttünk, de nagyon hiányzik... Általában én hamarabb végeztem a suliba és hát volt időm elmenni elé. De volt mikor ez fordítva történt... Szakításunk után volt, hogy kiléptem az iskola kapuján körbenéztem hogy hátha látom valahol... Reménykedtem hogy eljön a saját kis tündérmesém és szakítás után a hercegem vissza jön hozzám. De hát ez nem történt meg. Még mindig sokat gondolok az együtt töltött  pillanatokra. Van egy kép az emlékeim között ami újból, s újból lejátszódik *-* de tudom hogy el kell felejtenem. A mai napon ugyan úgy hamarabb végeztem a suliba mint ő fel mentem és vártam az iskola előtt, majd megjelent. Ő nem vett észre de én láttam, és mint egy film lejátszódott a múlt mikor én vártam ott és megöleltem majd láttam hogy nélkülem  nevet a többiekkel...és elsétál. Mikor elment még néztem utána s láttam magam mellette mikor egymás kezét fogva mentünk végig azon az úton. Majd abban a pillanatba mikor már eltűnt, szemeim megteltek könnyel. Fáj az az érzés hogy elveszítettem és már nem lehet az enyém, fáj az hogy nem látom többet a mosolyát, hogy nem érezhetem ajkait de ami a legjobban fáj az hogy már nem mondhatom azt  hogy ő az én  Hercegem *-*

 ~Meg akarom tanulni, hogy hogyan kell nem gondolkodni, hogy ne járjon az eszem azokon az emlékeken, amiket Veled éltem meg, és most ezeken az emlékeken szívesen mosolyognék. De sírok, mert tudom, nem vagyok már az életed része…~ 

~Idézetek ~

Ha a szemed mögé látnék ott is önmagamat látnám

És te rájönnél, hogy az élet egy élmény és nem látvány

És ha kinyújtod a kezed én egy szívet rejtek el benne

Hogy érezd megszakadni, mielőtt valaki elvenne

A levél, amit írok neked olcsó papír tinta

Ez az élet csak egy fehér lap, de te voltál a minta

Szavak nélkül tudtál mindent mielőtt még egyet szóltam

Én egy pocsolyának születtem, de Veled tenger voltam.

az vagyok,aki mélyen,tiszta szívvel,önzetlenül,önmagadért fog szeretni,de aki csak akkor fogja mondani neked,amikor valóban így érzi.az vagyok,akit soha nem fogsz megérteni igazán,de akit pont emiatt fogsz csodálni,és végtelenül szeretni.

‎ Jó néha sötétben a holdat nézni, hosszan egy távoli csillagot igézni.

 Jó néha fázni, semmin elmélázni, tavaszi esőben olykor bringázni, tele szájjal enni, hangosan szeretni.

 Jó néha magamat csak úgy elnevetni, sírni, ha fáj, remegni, ha félek, olyan jó néha érezni, hogy élek.

Álarc mögé bújva

Az életem során felpróbáltam egy álarcot. Mert könnyebbnek láttam azt, hogy mindent mosolyogva fogadja, és ne lássák meg rajtam mikor baj van, s ezáltal  mindenki azt látja majd , hogy milyen erős vagyok. Ismerős ez az érzés? Könnyebb egy álarc mögé rejtőzni, mint hogy elmond mi a baj...  De nem ez lenne a megoldás, hogy elmeneküljünk a gondok elől. Viszont ez  a könnyebbik út, sokan választjuk ezt a fajta utat, de nem jól tesszük. Mert mikor már elegünk van a sok gondból és ki akarjuk adni magunkból, előfordulhat, hogy nem hallgat meg senki, mert nem ezt azt  szokták meg hogy te beszélsz az érzéseidről . Ha ez bekövetkezik, nem marad más választás mint hogy visszavedd az álarcot, amit mindenki ismer... De az álarcod mögött te ott ülsz egy rideg sötét szobába és végignézed, ahogy a szíved és a lelked összeomlik a sok gondtól, s bajtól. És nem tehetsz mást, mint hogy vársz... vársz valakit, aki egyszer csak belép a szobába és fényével világít, majd lassan odamegy, hozzád átkarol, és csak annyit mondd, hogy már nem vagy egyedül itt vagyok neked. Ne várj, eddig vesd le az álarcod és keresd meg azt a személyt, aki igazán megért téged. Akire, majd ha ránézel, azt látod, hogy igen  ő az aki önmagamért képes szeretni aki képes az álarcom nélkül is mellettem lenni. *-*