Álarc mögé bújva

Az életem során felpróbáltam egy álarcot. Mert könnyebbnek láttam azt, hogy mindent mosolyogva fogadja, és ne lássák meg rajtam mikor baj van, s ezáltal  mindenki azt látja majd , hogy milyen erős vagyok. Ismerős ez az érzés? Könnyebb egy álarc mögé rejtőzni, mint hogy elmond mi a baj...  De nem ez lenne a megoldás, hogy elmeneküljünk a gondok elől. Viszont ez  a könnyebbik út, sokan választjuk ezt a fajta utat, de nem jól tesszük. Mert mikor már elegünk van a sok gondból és ki akarjuk adni magunkból, előfordulhat, hogy nem hallgat meg senki, mert nem ezt azt  szokták meg hogy te beszélsz az érzéseidről . Ha ez bekövetkezik, nem marad más választás mint hogy visszavedd az álarcot, amit mindenki ismer... De az álarcod mögött te ott ülsz egy rideg sötét szobába és végignézed, ahogy a szíved és a lelked összeomlik a sok gondtól, s bajtól. És nem tehetsz mást, mint hogy vársz... vársz valakit, aki egyszer csak belép a szobába és fényével világít, majd lassan odamegy, hozzád átkarol, és csak annyit mondd, hogy már nem vagy egyedül itt vagyok neked. Ne várj, eddig vesd le az álarcod és keresd meg azt a személyt, aki igazán megért téged. Akire, majd ha ránézel, azt látod, hogy igen  ő az aki önmagamért képes szeretni aki képes az álarcom nélkül is mellettem lenni. *-*