Az életembe az emberek ki besétáltak, voltak, aki csak
átutazóba érkeztek és gyorsan itt is hagy az ő emlékük nem volt annyira fájdalmas,
mint azoké, akik éveken át velem voltak majd egy nap csak elmennek. Ilyenkor egy apró emlék is nagy fájdalmat tud
okozni. Már írtam egyszer nektek, arról hogy
a legjobb barátnőmmel megromlott a kapcsolatom de még próbáljuk helyre hozni… hát
nem ment… eltávolodunk egymástól elég rendesen. De rajta kívül még jó pár barátnak
hitt embert elveszítettem. Voltak, akikbe csalódtam, fájt az, hogy amikor a
legnagyobb szükségem lett volna rájuk, ahelyett hogy mellettem lettek volna,
inkább ellöktek maguktól. Ezek a kudarcok vezettek, oda hogy egyre vastagabb
falat húztam magam köré. Így próbálom megvédeni magam még több fájdalomtól. De
ez nem a legjobb taktika, hiszen a magammal együtt a fájdalmat is bezártam… Sohasem
voltam az a fajta lány, aki könnyen beszélt volna az érzéseiről… inkább elfojtottam
őket. Mivel már huzamos ideje "egyedül vagyok", kezdem megszokni… Viszont a
fájdalom felemészt… Gyakran van rossz kedvem de, ilyenkor az arcomra egy
mosolyt festek és senkinek se fog feltűnni, az hogy a lelkem romokba hever. Mára már senki sem ismer igazán… Régebben az
alvásba menekültem a fájdalmak elől, sajna mostanában már abban se tudok
menedéket találni már öt napja, alig alszom, csak az ágyban fekszek a plafont
nézve. Ilyenkor a gondolataim rabja leszek. Borzalmas érzés az a lány, aki
ezelőtt akár egy napot is végig aludt örül, annak, ha tud aludni négy óra hosszát...
Figyeljetek a
barátaitokra, és mindig legyen számodra is egy olyan ember, akivel meg tudod
beszélni azokat, amik fájdalmat okoznak neked. Tanuljatok a történetemből…
Ami engem illet nemrég belépett az életembe egy olyan személyt, akiben bízhatok, ő megért és meghallgat.
