Mikor elmentél..

Ezt a bejegyzést egy olyan emberről fogom írni, aki már, nincs velem, és nem azért mert ő nem akar velem lenni, hanem mert az élet elvette tőlem. Talán már meséltem nektek róla.. Szerintem mindenkinek van az életében egy meghatározó személy, akiben feltétel nélkül megbízik, szereti és számít rá. Én képtelen vagyok továbblépni rajta, sokszor hallom, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket, de tudod mit nekem sose gyógyított még be igazán semmit... Felmerülhet a kérdés, hogy lehet, nem várok eleget... Kitudja, lehet. Viszont mikor minden percben hiányzik valaki akkor egy órahossza is sok lehet... Fájnak az emlékek, de ha nem lennének, még rosszabb lenne... Mostanában elég gyakran előjött egy emlékkép, ami megnehezítette a napjaimat, de ráébresztett arra, hogy el tudtam búcsúzni tőle. Nem tudom te hogy éled meg ezt kedves olvasóm, lehet számodra ez egy lehangoló szöveg, de lehet, hogy a lelkedhez szól. Egy dolgot tudok neked mondani, mindig szánj időt arra, aki fontos számodra, nem tudhatod, meddig van még melletted... Mert ha elmegy, csak az emléke marad, egy megfoghatatlan kép, egy illat egy hang és egy arc.. Ami egy idő után halványodni fog.. A szívem szakad, meg mikor végig megyek azon az úton ahol vele jártam, amikor elmegyek, a ház előtt ahol egykor sok időt töltöttem úgy érzem, hogy nincs semmim, nem maradt egyetlen dolog se ami segítene. És ha szükségem van rá, már nincs kihez mennem, nincs kivel megbeszélni a dolgokat. A szívem egy nagy részét magával vitte, és egy olyan seb marat bennem, aminek a hege mindig megmarad majd. Nagyon szerettem és még most is nagyon szeretem őt, a hiánya egyszerűen leírhatatlan...Várni azt, hogy talán egyszer visszajön, pedig tudod, hogy ez lehetetlen, várni egy olyan dolgot ami sohasem következik be...

 

Mikor elmentél, a szívem egy darabja is veled ment.
Mikor elmentél, eltűnt az arc is, ami jelentett valamit.
Mikor elmentél, elhallgattak a szavak,
melyek átsegítettek a mindennapokon.
És megszépítették azokat.
Hiányzol.

Tárt karokkal várom vajon mi lesz most…

Érezni valamit, mit már rég nem éreztem, amiről azt hittem már nincs is bennem. Az érzés, amikor valaki fontos lesz, számomra kicsit megrémiszt. Mért akarok mindenképp beszélni vele? Mért akarok a közelébe lenni? És mért gondolok rá ennyit? Ó ezek a kérdések.. Talán itt az idő beengedni valaki mást is az életembe, de nem tudom, ő mit érez ő, hogy látja ezt. Mennyire szeretnék most gondolatolvasó lenni, tudni, hogy ő hogy viszonyul hozzám.. Ó kérlek, ne okozz csalódást. Annyi fájdalom emléke tör most elő, sebezhető lettem, az általam felépített falon most valaki mégis belépet. De hogyan? Jó kérdés, de most érzem azt, hogy készem állok rá, arra hogy boldog legyek, és bízom benne, hogy ő is el tud fogadni.  Rég volt már az, hogy arra vártam, hogy megérintsen egy bizonyos ember. De ez most boldoggá tesz. Új utam lett a főiskolával és egyben új életem (: Azonban félek, mi lesz, ha ebből sem lesz, semmi mi van, ha csalódok ismét.. Ez  kettős érzés áhh nehéz. Mindenki fél az új dolgoktól nem? Most kitárom a kezem és várom mi lesz, nem fogok idő előtt kiszállni. Lesz, ami lesz!